Akár a 3-as számú fõközlekedési úton, akár az Alföld felõl közelítünk Gyöngyöshöz messzirõl szembetûnik a város keleti oldalán emelkedõ, jellegzetesen hármas csúcsú Sár-hegy. A kopárnak tûnõ oldalak távolról nem is sejtetik, hogy milyen változatos és értékes élõvilágnak adnak otthont, akik azonban gyalog is bejárták már a hegyet tapasztalhatták, hogy ez a viszonylag kis terület mind társulásokban, mind fajokban milyen gazdag. Többféle erdõ, pusztafüves lejtõk, cserjések, sziklai és mocsári életközösségek, természetközeli és az emberi hatásokat mutató növényegyüttesek váltják itt egymást. Az alig néhány száz hektárnyi területen félszáz védett növény és közel száz védett állat találja meg az életterét.
A hegy bejárásához, a természeti szépségek megismeréséhez  a múlt év nyara óta 12 állomásból álló, 7 km hosszú természetismereti tanösvény nyújt segítséget.
 
 
 
 
 

Alföldi fajok menedéke

A Sár-hegy a Központi-Mátra dél felé elõrenyúló kisebb hegye. Félkörben meredek oldalakkal emelkedik ki a Mátraalja lankáiból, és legmagasabb csúcsával épp az 500 m-es magasságot éri el. Tagja annak a szigethegy-sorozatnak, amely az Északi-középhegységet az Alföld felé sze-gélyezi, s amelynek olyan nevezetes tagjai vannak, mint a tokaji Nagy-Kopasz, Szarvaskõ, az egri Nagyeged vagy a fóti Somlyó. Ezen peremhegyek közös jellemzõje, hogy az alföldi erdõssztyepp növényzet felhúzódik a déli oldalakra, s helyenként keveredik is a hegyvidéki elemekkel. Az Alföld mai növényeinek egy része a jégkorszakot ezeken a déli lankákon vészelte át, s innen terjedt el a síkságon. Elsõsorban ez a kettõsség a magyarázata e hegyek változatos és különleges élõvilágának. Nem csoda hát, hogy mindegyiken természetvédelmi területek vannak.

Bár a Sár-hegyre Abasár és Gyöngyös felõl is több szekérút és ösvény vezet, valamint a Pipis-hegyi gyárhoz és a vitorlázórepülõ-térhez autóút is vezet, mégis legjobb talán, ha a heggyel és élõvilágával való ismerkedést az északi végérõl, Mátrafüredrõl kezdjük, s a gerincen végighaladva Gyöngyösnél fejezzük be. Ebben az esetben a városból Mátrafüredre autóval, autóbusszal és a hangulatos mátrai kisvasúttal is utazhatunk, végigtekintve közben a hegy keleti oldalát, a hegylábi kiskertekkel, a felhagyott kõbányákkal, pusztafüves lejtõkkel és az északi oldalon elõtûnõ erdõkkel. A tanösvény az erdészeti iskolától indul és végig a sárga sáv turistajelzés mentén halad.

Hódító tölgyesek

Az északi oldalon egészen a csúcsig tölgyerdõk díszlenek. A Bene-patakhoz közel, az üdébb termõhelyen gyertyános-tölgyest találunk, de sokkal jellemzõbbek a szárazabb élõhelyeket elfoglaló cseres-tölgyesek és melegkedvelõ tölgyesek. A cseres-tölgyesek zonálisan a középhegységek alacsonyabb, s fõleg déli oldalain élnek, de itt a száraz Sár-hegyen a hegytetõt és az északi oldalt foglalták el. A  névadó két tölgy, a csertölgy és a kocsánytalan tölgy mellett a vadcseresznye és a mezei juhar adja a laza lombkoronaszintet. A fákon viszonylagos bõséggel átjutó fény, gazdag cserje- és lágyszárúszintet hoz létre. A mindenhol elõforduló ligeti perje és felemáslevelû csenkesz mellett feltûnik a gyöngyvirág, a soktérdû salamonpecsét, a méreggyilok, a fekete lednek, vagy az ajakosok közé tartozó borsfû. Védett fajok is élnek itt, mint a kétlevelû sarkvirág, madárfészek, turbánliliom.
Egy másik tábla a melegkedvelõ tölgyest mutatja be. Ez a cönózis a sekélyebb talajú, még szárazabb oldalakra jellemzõ, így a köves, fennsíkszerû részek mellett a meredek keleti és nyugati oldalakon is megtalálható. A cseres-tölgyesekkel összehasonlítva a faállományát az tûnhet fel, hogy a cseresznyét felváltja a száraz élõhelyekhez alkalmazkodott molyhos tölgy, s a fák törzse sem szálal olyan szépen, hanem alacsonyabbak és elágazóbbak. A cserjék között itt is megélnek a tölgyerdõk gyakori fajai; a fagyal, a gyepûrózsa, a kecskerágók, galagonyák,  de a melegkedvelõ tölgyes társulás tipikus cserjéje a húsos som is, amely kora tavaszi, sárga virágaival, sötétpirosra érõ, finom, csonthéjas terméseivel kedves foltja az erdõnek. Itt együtt fordul elõ a kisebb termetû veresgyûrû sommal.
A melegkedvelõ tölgyesre az is jellemzõ, hogy a talajában nincs annyi nedvesség, ami egybefüggõ erdõ kialakulását biztosíthatná, azaz a laza erdõt sztyeppfoltok, tisztások tagolják, így az aljnövényzete is nagyon változatos. Különösen a nyár elsõ fele gazdag virágzó fajokban, pl.: piros kígyószisz, bugás macskamenta, magyar zergevirág, tarka nõszirom, macskahere, nagyezerjófû, a fák alatt Waldstein-pimpó, erdei gyöngyköles, de még nyár végén is találkozunk virító növényekkel, mint a  méregölõ sisakvirág, bársonyos kakukkszegfû, selymes peremizs, deres buvákfû, szurokfû.
A tölgyerdõk állatokban is gazdagok. A változatos növényzeten sokféle rovar táplálkozik, élelmet biztosítva az énekesmadaraknak. Cinegék, harkályok, légykapók, füzikék több fajjal is képviseltek, de él itt erdei pinty, nyaktekercs, erdei pityer, csuszka, erdei fülesbagoly is.
Az avar között föl-föl bukkan a törékeny gyík, s a bokrok ágain napozó erdei siklót is megpillanthatunk.
 
 
 
 

Öregedés a sziklaüstben

Utunk harmadánál, az Abasárra nézõ oldalon  érjük el a 250 éve Bossányi Gáspár földesúr által építtetett Szent Anna-kápolnát. Szent Anna a kádárok védõszentje is. E régi borvidéken ennek a mesterségnek is hagyományai vannak, s néhány éve újra a hegyen tartják az abasári Anna napi búcsút.
A  kápolna melletti  Szent Anna-tó kialakulása nem teljesen tisztázott. Lehet, hogy egy  eróziós  süllyedékben gyûlt össze a víz, de az is lehet, hogy egy kisebb láva-barlang elkoptatott ürege a tó medre. Aktív  vízforrása  nincs,  vizét az összecsurgó csapadékból nyeri.
Az  1960-as  évekig  nagy része nyílt víz volt, 1-1,5 m-es legnagyobb vízmélységgel.  Azóta  a  tó öregedése nagyon felgyorsult. Ennek jórészt  természetes  okai vannak, hiszen a növényi tápanyagok feldúsulása, az  elmocsarasodás  lassan  minden tóban bekövetkezik. Itt is ez történt,  de ezek mellett gyorsította a folyamatot az utóbbi évtized szárazsága  és az emberi beavatkozás: a tervezett öntözés miatt készült betonkocka  körül és a déli oldalon  megbontották  a  vízzáró  réteget. A tó nyílt vizét mára  mocsártársulások  foglalták el. A Mátrai Tájvédelmi Körzet  munkatársai csapadékvezetõ  árkokkal  próbálják a környék esõvizét a tóba vezetni, s  lassítani az öregedését.
A  nád  3  méter magasságot is elérõ állománya olyan sûrû, hogy benne  alig  találunk más fajokat. A nyílt víz, a zsombékos és a part változatosabb képet mutat. A vízbõl a közönséges rence sárga virágai emelkednek ki. Ragadozó növény, a víz alatti levelei között lévõ kis tömlõcskékkel apró rákokat  fog,  melyekbõl  a  nitrogént  hasznosítja. A  mocsári kutyatej méter magas, pirosas hajtásai különösen lombhullás után feltûnõek. Gyakori  a gyékény, a zsombék-sás, az ágas békabuzogány, a réti füzény, a  vízi peszérce, a mocsári tisztesfû, vagy a vízi har-matkása. Félõ, hogy a tó tartós szárazodásával a ritka növényfajok, mint a bánsági sás, a buglyos és a sziki boglárka, valamint a nedves élõhelyekhez kötõdõ lepkefajok végleg eltûnnek a hegyrõl.
A tó gerinces állataiból a pettyes gõte, sárgahasú unka, leveli béka, kecskebéka, vízisikló,  nádirigó  a legfeltûnõbbek. A levegõben a legyekre,  szúnyogokra, szitakötõk vadásznak, köztük védett fajok is, pl.: díszes légivadász (Coenagrion ornatum), piros szitakötõ (Leucorrhinia pectoralis), mocsári szitakötõ, (Libellula fulva), réti rabló (Lestes dryas).

Társulások határán

A mocsarat elhagyva egyre meredekebb emelkedõn kapaszkodunk, de a fáradságot feledteti a kelet felé kitáruló panoráma. Belátni a Mátrai Erõmû óriás bányaudvaraiba is, ahol hatalmas gépek termelik ki a  30-40 m mélyen lévõ néhány méter vastag lignitréteget. A távoli, régen felhagyott meddõhányók a rekultivációs munkák nyomán már zöldek, de szabályos, mértani formáik nagyon sokáig fogják még mutatni az emberi tevékenység tájalakító hatását.

Pihenõként is megteszi a cserjetársulást bemutató állomás. Bár egy töviskés cserjés, melyben az egybibés galagonya, a gyepûrózsa, a fagyal és a vadkörte dominál  nem tûnik különösebben értékesnek, mégis két ok is van, amiért megérdemli a figyelmet.
Az egyik, hogy itt találkozik az erdõ és a sztyepprét, s ennek megfelelõen fajokban gazdag, mint általában a szegélytársulások. Itt a Sár-hegyen e növényegyüttes értékét a bokrok között lévõ gyep adja, melyben sok pusztai növény találta meg az élõhelyét. Gyakori lágyszárúak a csomós harangvirág, a koloncos legyezõfû, a borzas és fûzlevelû peremizs, a fogtekercs, a homoki gurgolya.
A másik, hogy e valaha legeltetett terület az utóbbi 20 - 25 évben elindult a beerdõsülés felé. Ezt igazolja a szárazságtûrõ, gyakran csak bokortermetû molyhos tölgy megjelenése is.Ennek a hosszú szukcessziós folyamatnak az állomásait itt egymás mellett láthatjuk.

A csúcsig az út végig a melegkedvelõ tölgyes és a sztyepprétfoltokkal tagolt cserjetársulás határán halad, így a szegélytársulásokra jellemzõ változatos állatvilágot is megfigyelhetjük.  Lepkéket mindig látni itt, de különösen  a  nyár  második  felétõl  feltûnõ a sáskák, szöcskék nagy  száma. Ezekbõl táplálkoznak a fürge gyíkok, a nagy termetû zöld gyíkok, s egyes madarak is, mint pl. a tövisszúró gébics. Itt él a fülemüle,  a  karvalyposzáta, a  barátposzáta,  a kerti sármány, s itt vadászik a  héja, a darázsölyv és a karvaly.

A csúcson lévõ tábla a hegy történetét és geológiáját mutatja be: Maga  a  Sár-hegy  a Mátra  központi tûzhányójának keleti oldalán, kb. 12 millió  éve  robbanásos  vulkántevékenységgel  keletkezett.  A  vulkánból   képzõdött kaldera átmérõje 6-7 km is lehetett, melynek nyugati, erõsen lepusztult íve ma a  Sár-hegy  fõ tömegét adja. A meredekebb oldalakon nagy esésû  eróziós  völgyek  alakultak ki, mélyebb részein idõszakos vízmosásokkal.
A  Mátrától  való  viszonylagos elszigeteltsége folytán a   hegységbõl  lefutó  vizek az üledéket nem tudták elszállítani, így  hazánk legszebb hegylábfelszíne maradhatott meg.
Az  alapkõzet  is a vulkáni tevékenységet igazolja: nagyrészt andezit, valamint riolittufa és andezittufa. A hegy déli részén a jégkorszakban  vastag lösz rakódott le. Ezeken a kõzeteken csernozjom  barna  erdõtalaj,  agyagbemosódásos  barna  erdõtalaj, a sekélyebb,  sziklásabb területeken erubáz vagy ranker típusú talaj alakult ki.

Földtörténeti emlékek

A csúcsról néhány perc alatt átérünk a csak néhány méterrel alacsonyabb,  kopár Csepje-tetõre. A nagyon szép körpanoráma mellett érdemes megfigyelni az itteni élõvilágot is. Különösen a keleti oldal pusztafüves lejtõsztyeppje értékes. Fajgazdag, zárt gyep ez, melyben menedéket találtak az alföldi  területeket  valaha nagyrészt borító sztyeppek növényei, de  megtalálhatók  itt  a  melegkedvelõ tölgyes aljnövényzetének fajai  is. Itt  a növények nagy része nemcsak télen, hanem nyáron is nyugalomba  vonul, mert a sekély talaj hamar kiszárad. Gyakoriak a hagymás, a gumós,  és az egyéves növények, tehát életmódjukkal és testfelépítésükkel  is  alkalmazkodnak a szélsõséges víz- és hõmérsékleti viszonyokhoz.  Májusban, júniusban tarka virággazdagság jellemzi, de õsszel is  nagyon sok növény virít.
A  gyep  tömegét  a pusztai csenkesz a vékony csenkesz és a sovány  csenkesz alkotja, de gya-kori a hosszúlevelû árvalányhaj és a karcsú fényperje  is.  Áprilisban sok száz tõbõl virágzik a tavaszi hérics és  az  apró,  fehér,  keresztes virágú Janka-tarsóka. Májusban a magyar  szegfû, az üstökös pacsirtafû, a csomós hölgymál, júniusban a piros kígyószisz, szeptemberben a tarka imola, a budai imola, az ezüstös hölgymál példányai tûnnek ki a sok virág közül.
Pillangók,  legyek,  sáskák közül kerülnek ki az uralkodó rovarfajok.  Az  utóbbiakra  nagytestû imádkozó sáskák, valamint  zöld gyíkok, fürge  gyíkok vadásznak. Hajnalban nyulak, õzek és szarvasok is legelésznek itt.

A turistaúttól valamivel távolabb, a keleti oldalon régen felhagyott kõbányák vannak. A körü-löttük lévõ gyepben sok szép és ritka növény él. Az ezüstös útifû a dunántúli meleg sziklagyepek növénye, a Mátrához legközelebbi elõfordulása a Vértesben van. Él itt nagy pacsirtafû, magyar lednek, zöldes sarkvirág, tarka nõszirom, pázsitos nõszirom, selymes boglárka is. Az utóbbi években hollópár is látható a sziklák fölött.

A meredekebb oldalakon ahol a  kõzet is kibukkan a felszínre, szilikát sziklagyep található. A  magyar perje, a pusztai csenkesz, s a gumós perje alkotta gyepbõl a karcsú fényperje és a hegyi árvalányhaj fénylõ szálai tûnnek  ki.  Áprilisban  a leánykökörcsin és az apró nõszirom lila virágai  teszik  emlékezetessé  e lejtõket, májusban,  júniusban a kakukkfû teszi  illatossá ezeket az oldalakat, míg õsszel a szürke gurgolya ernyõs  virágzatai  emelkednek  ki a gyepbõl.

Kõbölcsõbõl indultak

Az utolsó két állomás a sár-hegyi szõlõkultúrát és a felhagyott szõlõparcellák szegélyein lévõ kõrakásokon megtelepedett törpemandulás cserjést mutatja be. A rózsaszín virágait lombfaka-dáskor hozó törpemandula a löszerdõssztyepp jellemzõ növénye. A kõhányásokon együtt él a csepleszmeggyel, a nagyezerjófûvel, a pirosló gólyaorral, a nagyvirágú lednekkel. Ezeken a parcellák közötti kõhalmokon maradt meg az eredeti növényvilág abban az idõben amikor szinte a csúcsig mûvelték az oldalakat a szõlõsgazdák. Az 1880-as évek nagy filoxérajárványa után azonban már inkább csak a hegylábi földeket telepítették  újra. A felhagyott szõlõk helyét az eredetihez hasonló élõvilág foglalta el, jórészt a kõhányásokról elterjedve.
A parcellák helyén kialakuló leggyakoribb társulás az árvalányhajas sztyepprét sziklai zanóttal, pusztai meténggel, leánykökörcsinnel, cseh tyúktaréjjal, tavaszi hériccsel.

Utunk hobbikertek és szõlõk között ér le Gyöngyösre. Megéri még ekkor is figyelmesen haladni, mert sárgarigót, küllõt, cinegét, búbusbankát láthatunk a gyümölcsösökben, s ha még nem fáradtunk el érdemes a méltán híres Mátra Múzeum helytörténeti és gazdag természettudományi kiállításait is megnézni.